Már óvoda? De még csak most született...

Ezt nem is értem, hogy történhetett. Mikor? Hol voltam én közben? A számtalan kérdés szappanbuborékként bukkan elő fejemből, miközben sétálunk Nórival és Bencével az óvoda folyosóján. Beiratkozási nap van, mi épp a leendő óvodás csoportokat nézegetjük. Idegenvezetőnk információinak megértése és befogadása közel sem jelent akkora problémát, mint az, hogy mit keresünk mi itt. Bence hamar túlteszi magát az idegen környezet okozta félszegségén. A gyerekek és a játékok látványa bekapcsolja nála a pavlovi reflexet és túravezetőnk legnagyobb döbbenetére besétál az egyik csoportba. Ott egy nagyobbacska srác kézen fogja - Gyere, megmutatom a játékokat. - mondja, és már sétálnak is kézen fogva a szobában. A csoport nevelőnője meg is jegyzi, hogy itt nem lesz nagy probléma a beszoktatással. Beszoktatás? És bennem megint kigyullad a szürreális eseményt jelző lámpa. Épphogy csak leesett a köldökcsonkja. Most volt, hogy térden állva futott. Vagy lehet, hogy ezek már régebben történtek? Mindenesetre Bencét kikönyörögjük a szobából, és kutyafuttában megnézzük a többi csoportot is, majd beülünk a "váróba". Néhány órás várakozás után sorra kerülünk. A felvételik meghallgatást végző hölgy igen kedves, kicsit feszengünk, fontos számunkra, hogy Bence ide járhasson. Az óvoda nem csak szép, igényesen karbantartott, de ráadásul pár perc sétára van tőlünk. A bőségesen felszerelt külön tornaterem és a sószoba (paraji sótömbökkel kirakva, ahol a gyerekek relaxálva gyümölcsöket majszolnak) olyan extrák, amiről minden szülő álmodik. A meghallgatás jól sikerült, teljesítünk minden kritériumot ami a előfeltétel a sikeres felvételhez. Nincs más dolgunk, mint várni. Úgy egy hónappal később megjelent egy hirdetmény az óvoda hirdetőtábláján:

Nagy a mi örömünk, de mint szokott, ebbe egy kis üröm is vegyül. Hamarosan sokkal kevesebbet látjuk a mi kis Bencénket.