Az idén Horvátországban nyaraltunk, Rab szigetén, Lopar városában. Az oda utunk igen kalandosra sikeredett, miután a navigációs rendszer leggyengébb láncszeme (azaz én) átaludta az egyik autópálya lehajtót. Közel 20 kilométeres szakaszon kellett egy olyan hegyi, erdős, murvás úton zötykölődnünk, ahol a kétirányú forgalom elképzelhetetlen, viszont megengedett volt. Itt még a hegyi zergék is biztosítókötelet használtak. A kellemetlen kitérő elképesztő, lélegzetelállító látvánnyal kárpótolt minket. Teljes panorámát kaptunk Rab és Krk szigetekről:
Leereszkedtünk a komphoz, szépen kivártuk a sorunkat. Bence már nagyon be volt sózva, hogy felszállhassunk végre a nagy hajóra:
Hamarosan megérkeztünk az apartmanunkhoz. Benyó egy pillanat alatt elfogadta a helyzetet, és még ki se pakoltunk Ő már szaladgált fel, s alá.
Amint sikerült nagyvonalakban belaknunk a házat, máris szedelőzködtünk, hogy lemenjünk a tengerpartra. Várakozás teli izgatottságunk enyhe félelemmel keveredett, hisz jól emlékeztünk még a tavalyi Bencére, aki szoros szülői felügyelet mellett is halálra rémült, amikor bevittük a Neki térdig érő gyerekmedencébe. Elképedve tapasztaltuk a változást. Bencus a kétség legapróbb szikráját sem mutatva egyszerűen belerohant a tengerbe, majd órákig önfeledten játszott. Ugyanis a tengerpart itt több száz méter hosszan igen sekély, mintha egy gigantikus pancsolóba csöppentünk volna (nem kis fejtörést okozva az úszni vágyóknak).
Rendszeres indulás előtti elfoglaltság volt a hátizsák telepakolása autókkal, majd következhetett a gyerek súlyával vetekedő táska hátra vétele, és az egyensúly megtalálása.
Meglátogattuk a sziget "fővárosát" is, Rabot. A parkolótól nem messze találtunk mindjárt egy csodás játszóteret is, aminek saját gokartpályája volt. Szerencsénkre nem üzemelt, így meg tudtuk nézni a város többi nevezetességét is.
Az óváros részben kis sikátorokban kellett megkeresnünk az eldugott játékboltokat. Még jó, hogy velünk volt Benyó, Neki jó a szimata az ilyenekhez. Kezében látható az aktuális beszerzés, amit elneveztünk "szörnypofinak".
Az óváros szélén festői kilátás nyílt a tengerre, az öbölre, és az egész családunkra.
A félsziget csücskében egy jókora, zöldben pompázó parkban pihenhettük ki a séta és a játékbeszerzés fáradalmait.
Természetesen Rab városában is meglátogattuk a tengerpartot. A víz láttán mindenki lázas vetkőzésbe kezdett.
Bár a víz itt kicsit hűvösebb, és gyorsabban mélyülő volt, cserébe kristály tiszta. Bencust láthatóan kicsit sem zavarta a víz hőmérséklete. Még a fürdőzéshez készülődést is félbeszakította, hogy mielőbb megmártózhasson.
A fürdőzés mellett a fagyi evés is hozzátartozott a mindennapos elfoglaltságainkhoz. Kisfiunk volt, hogy felkerekedett egyedül, és már csak a fagylaltos pultnál tudtuk utolérni, ahol épp a kiválasztott fajtáról egyeztetett az eladóval, mire mi odaértünk. Nagy ötlete volt, hogy mivel a fagyit addig nyalogatni, amíg elér a tölcsérig, sokáig tart, ezért Ő két nyalintás közt harapott belőle. Mondhatnánk a két vége felől haladt középre.
Miután Bence sokat emlegette, hogy szeretne menni a nagy hajóval, az egyik nap elmentünk egy kis sétahajókázásra. Körbeutaztuk Rab szigetét, és kikötöttünk egy volt börtönszigeten.
Alig szálltunk ki a hajóból a szigeten, Bence már be is ugrott egy traktor vontatta szerelvénybe. Jó érzékkel eltalálva, hogy ezzel lehet majd egy kis utazást tenni. Attól tartok, ha nem közlekedett volna, akkor is ebben kellett volna ücsörögnünk egy jó időt.
Hajónk indulásának idejéig volt még alkalmunk kicsit megmártózni is. Itt aztán igazán jó hűvös volt a tenger, de Benyó semmi pénzért ki nem hagyta volna.
