Egy hihetetlen történet

Sokáig töprengtem azon, hogy az alábbi hihetetlen történetet megosszam-e a kedves blogolvasókkal. Mert hát a történet tényleg olyannyira hihetetlen, hogy másutt olvasva magam is kétségek közt vergődve legyintenék, jelezve az igazságtartalom alsó küszöbének átlépését. És itt nem is a tények szántszándékos meghamisításáról, elkendőzéséről volna szó, mint inkább a szülő gyermeke iránti elfogultságban elkövetett túldimenzionálás tipikus esetéről. Mivel már átrágtátok magatokat ezen a hosszúra sikeredett bevezetőn, jól sejthetitek, hogy mindezen félelmeim ellenére belevágok. Ígérem, virtuális tollam útját objektivitásom tartja majd az igazság mezsgyéjén.
Történt tehát egy szép napsütéses, szeptember végi délutánon (mikor a naptár 23-át mutatott), hogy kis családunk apraja, s nagyja felkerekedett csomagtartó tálcát vásárolni. Azok kedvéért, akik nem ismerik szokásainkat, röviden leírnám a szabályokat. Nóri helyezkedik el a vezetői ülésben. Közvetlenül mellette, az úgynevezett anyósülésen, Bence foglal helyet, természetesen a menetiránynak háttal. Én a jobb hátsó ülésben utazok, és árgus szemekkel ügyelek kisfiam ingatag kedélyállapotára. Most is ebben a szereposztásban indultunk neki. Kisvártatva felhangzott Bence gyengéden nyöszörgő, ám annál vészjóslóbb hangja, ami az én nagy bábozó, bohóckodó monológom kezdetéhez a végszó. A műsor, tekintettel Bence kutyák iránti heves érdeklődésére, hangutánzó szavakkal indult. Az első pár „vau, vau” felhangzása rögtön sikerrel járt, és csöppnyi közönségem hálás mosollyal, majd hangos kacagással honorálta fáradozásaimat. Gondoltam, „amíg valami sikeres ne változtass rajta” elv mentén haladok tovább. A változatlanság kedvéért megint bedobtam pár „vau, vau”-t. Ám ezúttal a hangos siker elmaradt, viszont megjelent Bence arcán egy izgatott figyelem. Már épp kezdtem új unaloműző ötlet után nézni, mikor hangosan, jól érthetően azt mondta „VAU”. Oly könnyedséggel, és gyermeki bájjal tette mindezt, és zárt le egy korszakot, ugrott át hétmérföldes csizmájával egy mérföldkövet, hogy szinte csak játéknak tűnt az egész. A döbbent csend, amit ez a kis szó okozott, hamar átcsapott üdvrivalgásba. És még itt koránt sem volt vége. Bence várakozással teli tekintetéből azt olvastam ki, „Gyerünk, mondj még valamit!”. Éreztem, most eljött az én időm. Talán most sikerül. Így hát elkezdtem neki ismételgetni: „apa”. A pirinyó száj máris kinyílt, és hangtalan betűk formálásába kezdett. Én közben rendületlenül ismételgettem: „apa, apa”. Következett pár félresikerült kísérlet: „eeeaaaa”, „eeeeep”, csak hogy a várakozás a tetőfokára hágjon. Majd ugyanazzal a magabiztos könnyedséggel, mint a „vau” esetén, végre kibökte „APA”. Csupa merő öröm lett az egész kocsi, úszott a boldogságban, és mint a lottó fődíj nyertesei, kérdezgettük egymástól „Ugye igaz? Ugye te is azt hallottad?”. És Bence, mintha ezt is értené, eloszlatva kételyeinket megismételte párszor „apapapaaaa”. Mire magamhoz tértem a boldogság okozta sokkból, már otthon is voltunk. Akkor már tudtam, hogy hihetetlen történetemet csak tárgyi bizonyítékkal tudnám alátámasztani. Tettem egy pár óvatos kísérletet, hogy ismét sikerül-e előcsalogatnom belőle a bűvös szót, és Bence minduntalan bizonyította, nem csak egy véletlen esetről volt szó. Gyorsan előkészítettem hát a kamerát, és akkor megtörtént az, amit sejteni lehetett. Ami mindig ugyanígy játszódik le, de az ember azért remél, és próbálkozik újra meg újra. Ugyanis amint előkerült e titokzatos műszaki szerkezet, ami telis tele van gombokkal, és amiből néha fura hangok jönnek, Bence figyelmét azonnal, százszázalékosan lekötötte. Láthatóan szavaimat nemhogy megismételni, de meghallani sem volt képes. Így aztán itt állok családunk történetének legkiemelkedőbb eseményével, és a katartikus élmény kialakulását rábízom az olvasók képzeletében gerjesztett érzésekre.