2009. december 29., kedd
2009. december 17., csütörtök
2009. december 9., szerda
2009. december 1., kedd
Új értelmezést nyert a pancsolás fogalma.
Nagyon élvezi a vizet, a pancsolást. Ha kivesszük a vízből rögtön hangot is ad nemtetszésének.
2009. november 18., szerda
Hírek (folytatás)
Alighogy megírtam a kedves blogolvasóknak Bence 1. fogáról szóló hírt, máris itt vannak a következők. Igen, kérem szépen, a többes szám használata nem a tegnapi átalvatlan éjszaka következtében fellépő krónikus fáradtság okozta hibáim egyike. A hétvégén (2009.11.14-én) vettük észre, hogy kibújt a második is. Ezúttal a jobb oldalon, a fenti 1-es jött ki, és bizony már átsejlett a bal oldali is. Tegnap este (2009.11.18) aztán megláttuk, hogy előtört a bal oldali alsó, és felső 1-es fogacska is. Bencus a viszontagságokhoz képes jól viselte a dolgot, bár kétségkívül az utóbbi időben, különösképp tegnap, éjszaka többször is felkelt.
2009. november 11., szerda
Hírek
Az utóbbi napok szenzációja, hogy Bencének rendezői jobb oldalt, alul kibújt a fogacskájának hegye. Ráadásul felül is jól meg van duzzadva. Hamarosan több foga lesz, mint füle. Mindenesetre a szotyit már megvettük neki. (2009.11.11)
2009. október 26., hétfő
2009. október 23., péntek
Hírek
2009.10.20 Kedd:
Bence már napok óta lelkiismeretesen gyakorolta a hasra fordulást. Ha letettük menetrendszerűen megfordult. Nagyon szépen ment Neki. Ezen a napon viszont ráérzett a visszafordulás ízére is. Ehhez képes a többi kísérletét csak puszta véletlennek lehet titulálni. Rendkívül tudatosan, jól begyakoroltam, és nagyon simán visszafordulgatott. Igazi áttörésnek lehet nevezni.
Bence már napok óta lelkiismeretesen gyakorolta a hasra fordulást. Ha letettük menetrendszerűen megfordult. Nagyon szépen ment Neki. Ezen a napon viszont ráérzett a visszafordulás ízére is. Ehhez képes a többi kísérletét csak puszta véletlennek lehet titulálni. Rendkívül tudatosan, jól begyakoroltam, és nagyon simán visszafordulgatott. Igazi áttörésnek lehet nevezni.
2009. október 19., hétfő
Fodrász után.
2009.10.17-e szombat:
A hajvágásra kijelölt nap reggelén még egyszer taktikai megbeszélés tartottunk Nórival. Átbeszéltük a kijelöltük a feladatköröket. Ki hova áll, mit csinál. Lépésről lépésre. Aztán belevágtunk. A fodrásznál Bence bedobta a szokásos mosolygását, amivel pillanatok alatt levett mindenkit a lábáról. Aztán leültettük Nóri ölébe és kezdődhetett a nyírás. Szerencsénkre az alapötlet, hogy Bence figyelmét a telefonomról lejátszott videókkal, képekkel kötjük le, remekül működött. Talán csak pár alkalommal kapkodta a fejét oldalra, hogy mi hullik alá a látótere szélén. Pillanatok alatt 2 maroknyi hajtól szabadították meg a mi kis Bencénket, és megállapítást nyert, hogy így már nem nézhető kislánynak. Ami még jobb, hogy nem lóg a szemébe és fülébe a hajkoronája.
2009. október 18., vasárnap
2009. október 6., kedd
2009. szeptember 25., péntek
Egy hihetetlen történet
Sokáig töprengtem azon, hogy az alábbi hihetetlen történetet megosszam-e a kedves blogolvasókkal. Mert hát a történet tényleg olyannyira hihetetlen, hogy másutt olvasva magam is kétségek közt vergődve legyintenék, jelezve az igazságtartalom alsó küszöbének átlépését. És itt nem is a tények szántszándékos meghamisításáról, elkendőzéséről volna szó, mint inkább a szülő gyermeke iránti elfogultságban elkövetett túldimenzionálás tipikus esetéről. Mivel már átrágtátok magatokat ezen a hosszúra sikeredett bevezetőn, jól sejthetitek, hogy mindezen félelmeim ellenére belevágok. Ígérem, virtuális tollam útját objektivitásom tartja majd az igazság mezsgyéjén.
Történt tehát egy szép napsütéses, szeptember végi délutánon (mikor a naptár 23-át mutatott), hogy kis családunk apraja, s nagyja felkerekedett csomagtartó tálcát vásárolni. Azok kedvéért, akik nem ismerik szokásainkat, röviden leírnám a szabályokat. Nóri helyezkedik el a vezetői ülésben. Közvetlenül mellette, az úgynevezett anyósülésen, Bence foglal helyet, természetesen a menetiránynak háttal. Én a jobb hátsó ülésben utazok, és árgus szemekkel ügyelek kisfiam ingatag kedélyállapotára. Most is ebben a szereposztásban indultunk neki. Kisvártatva felhangzott Bence gyengéden nyöszörgő, ám annál vészjóslóbb hangja, ami az én nagy bábozó, bohóckodó monológom kezdetéhez a végszó. A műsor, tekintettel Bence kutyák iránti heves érdeklődésére, hangutánzó szavakkal indult. Az első pár „vau, vau” felhangzása rögtön sikerrel járt, és csöppnyi közönségem hálás mosollyal, majd hangos kacagással honorálta fáradozásaimat. Gondoltam, „amíg valami sikeres ne változtass rajta” elv mentén haladok tovább. A változatlanság kedvéért megint bedobtam pár „vau, vau”-t. Ám ezúttal a hangos siker elmaradt, viszont megjelent Bence arcán egy izgatott figyelem. Már épp kezdtem új unaloműző ötlet után nézni, mikor hangosan, jól érthetően azt mondta „VAU”. Oly könnyedséggel, és gyermeki bájjal tette mindezt, és zárt le egy korszakot, ugrott át hétmérföldes csizmájával egy mérföldkövet, hogy szinte csak játéknak tűnt az egész. A döbbent csend, amit ez a kis szó okozott, hamar átcsapott üdvrivalgásba. És még itt koránt sem volt vége. Bence várakozással teli tekintetéből azt olvastam ki, „Gyerünk, mondj még valamit!”. Éreztem, most eljött az én időm. Talán most sikerül. Így hát elkezdtem neki ismételgetni: „apa”. A pirinyó száj máris kinyílt, és hangtalan betűk formálásába kezdett. Én közben rendületlenül ismételgettem: „apa, apa”. Következett pár félresikerült kísérlet: „eeeaaaa”, „eeeeep”, csak hogy a várakozás a tetőfokára hágjon. Majd ugyanazzal a magabiztos könnyedséggel, mint a „vau” esetén, végre kibökte „APA”. Csupa merő öröm lett az egész kocsi, úszott a boldogságban, és mint a lottó fődíj nyertesei, kérdezgettük egymástól „Ugye igaz? Ugye te is azt hallottad?”. És Bence, mintha ezt is értené, eloszlatva kételyeinket megismételte párszor „apapapaaaa”. Mire magamhoz tértem a boldogság okozta sokkból, már otthon is voltunk. Akkor már tudtam, hogy hihetetlen történetemet csak tárgyi bizonyítékkal tudnám alátámasztani. Tettem egy pár óvatos kísérletet, hogy ismét sikerül-e előcsalogatnom belőle a bűvös szót, és Bence minduntalan bizonyította, nem csak egy véletlen esetről volt szó. Gyorsan előkészítettem hát a kamerát, és akkor megtörtént az, amit sejteni lehetett. Ami mindig ugyanígy játszódik le, de az ember azért remél, és próbálkozik újra meg újra. Ugyanis amint előkerült e titokzatos műszaki szerkezet, ami telis tele van gombokkal, és amiből néha fura hangok jönnek, Bence figyelmét azonnal, százszázalékosan lekötötte. Láthatóan szavaimat nemhogy megismételni, de meghallani sem volt képes. Így aztán itt állok családunk történetének legkiemelkedőbb eseményével, és a katartikus élmény kialakulását rábízom az olvasók képzeletében gerjesztett érzésekre.
Történt tehát egy szép napsütéses, szeptember végi délutánon (mikor a naptár 23-át mutatott), hogy kis családunk apraja, s nagyja felkerekedett csomagtartó tálcát vásárolni. Azok kedvéért, akik nem ismerik szokásainkat, röviden leírnám a szabályokat. Nóri helyezkedik el a vezetői ülésben. Közvetlenül mellette, az úgynevezett anyósülésen, Bence foglal helyet, természetesen a menetiránynak háttal. Én a jobb hátsó ülésben utazok, és árgus szemekkel ügyelek kisfiam ingatag kedélyállapotára. Most is ebben a szereposztásban indultunk neki. Kisvártatva felhangzott Bence gyengéden nyöszörgő, ám annál vészjóslóbb hangja, ami az én nagy bábozó, bohóckodó monológom kezdetéhez a végszó. A műsor, tekintettel Bence kutyák iránti heves érdeklődésére, hangutánzó szavakkal indult. Az első pár „vau, vau” felhangzása rögtön sikerrel járt, és csöppnyi közönségem hálás mosollyal, majd hangos kacagással honorálta fáradozásaimat. Gondoltam, „amíg valami sikeres ne változtass rajta” elv mentén haladok tovább. A változatlanság kedvéért megint bedobtam pár „vau, vau”-t. Ám ezúttal a hangos siker elmaradt, viszont megjelent Bence arcán egy izgatott figyelem. Már épp kezdtem új unaloműző ötlet után nézni, mikor hangosan, jól érthetően azt mondta „VAU”. Oly könnyedséggel, és gyermeki bájjal tette mindezt, és zárt le egy korszakot, ugrott át hétmérföldes csizmájával egy mérföldkövet, hogy szinte csak játéknak tűnt az egész. A döbbent csend, amit ez a kis szó okozott, hamar átcsapott üdvrivalgásba. És még itt koránt sem volt vége. Bence várakozással teli tekintetéből azt olvastam ki, „Gyerünk, mondj még valamit!”. Éreztem, most eljött az én időm. Talán most sikerül. Így hát elkezdtem neki ismételgetni: „apa”. A pirinyó száj máris kinyílt, és hangtalan betűk formálásába kezdett. Én közben rendületlenül ismételgettem: „apa, apa”. Következett pár félresikerült kísérlet: „eeeaaaa”, „eeeeep”, csak hogy a várakozás a tetőfokára hágjon. Majd ugyanazzal a magabiztos könnyedséggel, mint a „vau” esetén, végre kibökte „APA”. Csupa merő öröm lett az egész kocsi, úszott a boldogságban, és mint a lottó fődíj nyertesei, kérdezgettük egymástól „Ugye igaz? Ugye te is azt hallottad?”. És Bence, mintha ezt is értené, eloszlatva kételyeinket megismételte párszor „apapapaaaa”. Mire magamhoz tértem a boldogság okozta sokkból, már otthon is voltunk. Akkor már tudtam, hogy hihetetlen történetemet csak tárgyi bizonyítékkal tudnám alátámasztani. Tettem egy pár óvatos kísérletet, hogy ismét sikerül-e előcsalogatnom belőle a bűvös szót, és Bence minduntalan bizonyította, nem csak egy véletlen esetről volt szó. Gyorsan előkészítettem hát a kamerát, és akkor megtörtént az, amit sejteni lehetett. Ami mindig ugyanígy játszódik le, de az ember azért remél, és próbálkozik újra meg újra. Ugyanis amint előkerült e titokzatos műszaki szerkezet, ami telis tele van gombokkal, és amiből néha fura hangok jönnek, Bence figyelmét azonnal, százszázalékosan lekötötte. Láthatóan szavaimat nemhogy megismételni, de meghallani sem volt képes. Így aztán itt állok családunk történetének legkiemelkedőbb eseményével, és a katartikus élmény kialakulását rábízom az olvasók képzeletében gerjesztett érzésekre.
2009. szeptember 18., péntek
Híreink
Elmaradásunkat kell pótolnunk Bence életének néhány apró, ám annál fontosabb változásának közlésében.
Még augusztus vége felé (kb 26-án) áttörés mutatkozott a hasra fordulási hajlamában. Aki Bencét ismeri tudja, hogy korábban mindössze heti 1-2 alkalommal történt ilyen. Szándékosan írom, hogy „történt”, mert többnyire ilyenkor is a véletlenek egész sorozatára volt szükség, hogy ez megeshessen. Ám egy szép napon gondolt egyet, és 1 nap leforgása alatt 8 alkalommal is megtette. Tudatosan, készakarva. Azt nem mondhatnánk, hogy a sikerélménytől ittasan hangos kacagásban tört volna ki ettől, mert a hason lét továbbra sem tartozik kedvenc pozíciói közé, de már sokkal jobban tűri. Sajnos később ez a tendencia alábbhagyott. Most már jó, ha naponta 1-2 alkalommal átfordul.
Körülbelül a sárvári kirándulásunk idejére (szeptember 5) datálható mikor is Bencének megugrott az étvágya. Korábbi kísérleteink a gyümölcspép babánk szervezetébe juttatására rendre kudarcba fulladtak. A kis csibész mikro grammra pontosan annyi gyümölcspépet tolt vissza a nyelvével a szája szegletébe, mint amennyit mi próbáltunk megetetni Vele. Aztán megpróbáltunk tejpépet adni, és ez meghozta a sikert. Úgy habzsolta kiskanállal, mintha mindig erre vágyott volna. Ezek után megpróbálkoztunk még főtt krumpli péppel, és sütőtök péppel is, mindkettőt nagy élvezettel fogyasztotta. Mostanra napi 2 étkezés van kiváltva, este a tejpépből 200mg-ot is bevág. Aztán persze csak piheg jóllakottságtól.
Kellemes szokása, hogy etetések alkalmával is „magyaráz”, „énekelget”. Kanállal való etetés közben ez úgy néz ki, hogy betolunk egy adag pépet a szájába, eközben Ő mond valamit, és esetenként még fúj is egyet a végén, amitől a kaja vulkánkitörés szerűen repül szerte szanaszéjjel a szobában. Gondolkodtam már rajta, hogy veszek egy 20 négyzetméteres takarófóliát, leterítjük a szobában, és ezentúl annak a közepén fogunk etetni.
Még augusztus vége felé (kb 26-án) áttörés mutatkozott a hasra fordulási hajlamában. Aki Bencét ismeri tudja, hogy korábban mindössze heti 1-2 alkalommal történt ilyen. Szándékosan írom, hogy „történt”, mert többnyire ilyenkor is a véletlenek egész sorozatára volt szükség, hogy ez megeshessen. Ám egy szép napon gondolt egyet, és 1 nap leforgása alatt 8 alkalommal is megtette. Tudatosan, készakarva. Azt nem mondhatnánk, hogy a sikerélménytől ittasan hangos kacagásban tört volna ki ettől, mert a hason lét továbbra sem tartozik kedvenc pozíciói közé, de már sokkal jobban tűri. Sajnos később ez a tendencia alábbhagyott. Most már jó, ha naponta 1-2 alkalommal átfordul.
Körülbelül a sárvári kirándulásunk idejére (szeptember 5) datálható mikor is Bencének megugrott az étvágya. Korábbi kísérleteink a gyümölcspép babánk szervezetébe juttatására rendre kudarcba fulladtak. A kis csibész mikro grammra pontosan annyi gyümölcspépet tolt vissza a nyelvével a szája szegletébe, mint amennyit mi próbáltunk megetetni Vele. Aztán megpróbáltunk tejpépet adni, és ez meghozta a sikert. Úgy habzsolta kiskanállal, mintha mindig erre vágyott volna. Ezek után megpróbálkoztunk még főtt krumpli péppel, és sütőtök péppel is, mindkettőt nagy élvezettel fogyasztotta. Mostanra napi 2 étkezés van kiváltva, este a tejpépből 200mg-ot is bevág. Aztán persze csak piheg jóllakottságtól.
Kellemes szokása, hogy etetések alkalmával is „magyaráz”, „énekelget”. Kanállal való etetés közben ez úgy néz ki, hogy betolunk egy adag pépet a szájába, eközben Ő mond valamit, és esetenként még fúj is egyet a végén, amitől a kaja vulkánkitörés szerűen repül szerte szanaszéjjel a szobában. Gondolkodtam már rajta, hogy veszek egy 20 négyzetméteres takarófóliát, leterítjük a szobában, és ezentúl annak a közepén fogunk etetni.
2009. szeptember 15., kedd
Nem vagyok kislány!
Sárvári kirándulásunk alatt felszaporodott Bence azon csodálóinak száma, akik kislánynak nézték. Hihetetlen rácsodálkozásaik tettekre késztettek bennünket, így született meg Bence legújabb ruhadarabja.
Születésnapok Velencén
Együtt a csipet-csapat.
Bence te, hallod-e? Jer ide! Jer, ha mondom, rontom-bontom. Ülj meg itten az ölemben!
Bence baba! Ezt elkérhetem?
2009. szeptember 5., szombat
2009. augusztus 29., szombat
2009. augusztus 17., hétfő
2009. augusztus 15., szombat
2009. augusztus 5., szerda
"Ülünk a vonaton, irány a Balaton..."
Szelíd (?) motoros.
Két gyerek ül egy motoron:
Blani: -Megérkeztünk.
Marci: -Én még nem érkeztem meg.
Marci: -Kiásom Neked ezt a csövet.
Blani: -Hehehe
Maffiózók. (A napozó ruhás különösen veszélyes.)
A 2009-es év balatoni szinkronalvás világbajnokság győztesei.
Ezek a csajok vajon min nevetgélnek?
Marci: -Gyere Blani! Menjünk a Balatonra!
Blani: -Jó, de akkor menjünk a mama kocsijával!
2009. július 7., kedd
Timi és Gábor esküvője.
Várakozásokkal teli készülődés előzte meg barátaink esküvőjét. Öltözés közben még egyszer átbeszéltük Bence esküvő menetébe való integrációjának A, B illetve C tervezetét. Mivel nem találtuk Bence szmokingját (csak tudnám hová keveredhetett), arra gondoltunk, ha már a lagzira egy hajón kerül sor, ráadunk egy kalózkapitányos bodyt. Végül sikerült elkészülnünk, indulás előtt még egy fénykép is belefért.
Végül aztán sikerült feloldódnia, és az ifjú arával is könnyen megtalálta a közös hangnemet. 
A menyasszonytánc kezdetéig viszont minden próbálkozása ellenére sem tudott ébren maradni. Elszenderedett de úgy, hogy sem a harsányan döngő, lüktető zene, sem a menyasszonnyal kufárkodó rokon hangos rikoltozása, kolompolása fel nem tudta ébreszteni.
Az esküvő zajos forgataga nem hozta meg a jókedvét a mi kis Bencénknek. Eleinte inkább valami biztonságos helyet keresett, ahol meghúzhatja magát.
Később is csak biorobotjai oltalmazó karjainak ölelésében mert körülnézni a nagy vigadalomban.
Végül aztán sikerült feloldódnia, és az ifjú arával is könnyen megtalálta a közös hangnemet.
A menyasszonytánc kezdetéig viszont minden próbálkozása ellenére sem tudott ébren maradni. Elszenderedett de úgy, hogy sem a harsányan döngő, lüktető zene, sem a menyasszonnyal kufárkodó rokon hangos rikoltozása, kolompolása fel nem tudta ébreszteni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)